Három különös lény közeledik a távolból futva, csúszkálva, idegesen, hancúrozva.

Egyébként egy fiatal hölgy, egy úr és egy gyerkőc, de így három koboldnak tűnnek, három nagyon szerethető koboldnak, akik mintha nem is a Mozsár utcából fordultak volna ide, hanem valamelyik tündéri mesemusicalból: az Ózból, a Mary Poppinsból, vagy éppen A Szépség és a Szörnyetegből.

Illetve, bocsánat, ez utóbbiból biztos, hogy nem, hiszen ennek – micsoda véletlen… – éppen most van a bemutatója az Operettszínházban, és az meg még inkább véletlen, hogy az előadás egyik főszereplője és a lábait itt sebesen szedő hölgy ugyanaz a személy: Szinetár Dóra.
 

Vagy nem egészen véletlen? Mindenesetre furcsa figyelni, amint közeledik. Az operett primadonnái – Fedák Sári, Honthy Hanna, Németh Marika –, amióta csak világ a világ, mindig megközelíthetetlenül vagy udvartartással vonultak, fenségesek voltak, méltóságteljesek, elegánsak. Dóra, akinek képmása ott magasodik a bejárat fölött többszörös életnagyságban, itt, egy szinttel lejjebb, hosszú, szürke kabátban, farmernadrágban, hócsizmában botladozik. Egész lényében van valami magától értetődő természetesség. Bájos esendőség. Talán emiatt is tud annyira varázslatos lenni a színpadon. Kicsit zavartan szabadkozik a késés miatt, közben toporog. És a másik kettő? Egyikük Bereczki Zoltán, Dóra kedvese. A gyerek pedig a kilenc esztendős Marci, akiről eddig csak Dórától hallottam: „Marci érettebb, mint a mamája. Marci jelenléte jó hatással van rám. Marcitól sokat tanulok, folytonos figyelemre, nyitottságra késztet.” Ilyeneket, és még ilyenebbeket hallottam róla, de csak most látom először. Szemének huncutsága, pajkossága, mégis szúrós tárgyilagossága döbbenetesen a mamájáé.

Zoltánnal néhány gyors szót váltanak, aztán ő megy valamit elintézni, mi pedig a gyorsan be az Operett kávéházba. Marci leül az ablakhoz, és érdeklődve bámul kifelé az utcára, Dóra telefonál még néhány rövidet, majd elnézést kérően néz rám.

– A legnagyobb rumli közepén vagyunk. Miközben nagyüzemben zajlanak az előadások és a próbák, nyakunkon a bemutató, éppen az utolsó fázisánál tart nálunk a házépítés. Amikor már a cizellálások folynak, és ilyenkor számít minden kis részlet: megérkezett-e a burkolólap, milyen színű a csempe, pont vízszintes-e a szegélyléc.

– Hogy bírja ezt a procedúrát?

– Eredendően nagyon élvezem ezt az egészet. Van valami csodálatosan jó abban, hogy bár megvannak az anyagi korlátaink, mégis úgy formálhatjuk a készülő otthonunkat, ahogyan azt leginkább szeretnénk. Amilyennek kitaláljuk, megálmodjuk, megbeszéljük. Ez hihetetlenül nagy boldogságélményt ad, miközben persze ezer apróságon bosszankodunk, olykor feleslegesen várunk, máskor még feleslegesebben futkosunk. Mégis látjuk, hogy van értelme, lesz eredménye, hogy alakul, amit szeretnénk, és akkor az ember elkönyveli: ez bizony ezzel jár. Ismerőseim olykor csodálkoznak is egy-egy helyzetben, hogy tudok én ilyen türelmes is lenni? Pedig tudok, ha van miért. Értelmes, fontos, vonzó célért bármit. Ha van konkrét cél, akkor tudok körömszakadtomig harcolni. Az egyik alapvető problémám, hogy ha nincs ilyen előttem, ha nem látom valaminek az értelmét, vagy tudom az értelmetlenségét, akkor csődöt mondok, és működésképtelenné válok. Akkor hajlamos leszek a belesüppedésre.

– Ha találkozik valami problémával, az jut eszébe, miként tudná megoldani, vagy, hogy kihez fordulhatna segítségért?

– Nekem fontos, hogy képes vagyok magam alakítani az életemet, képes vagyok megoldani a problémáimat. Inkább tízszer annyi energiát elfecsérlek, hogy megtaláljam a megoldást, semmint segítséget kérjek. Még azoktól sem, akikben maximálisan megbízom, akiket a legjobban szeretek.

– Ez nagy önbizalomra vall, vagy annak a hiányára?

– Nem hinném, hogy erről volna szó… A szüleim is mindig felnőttként kezeltek, őszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábbal a földön járjak. A döntés szabadságát is megadták, és ezzel azt is tudatosították, hogy felelős vagyok szavaimért, tetteimért. Éppen ezért nem bírom a tehetetlenséget, a kiszolgáltatottságot.

–         Olykor a színészi pálya is hozhat ilyesmit…

– Ez az, amit a legkevésbé tudok elviselni benne… Olyannyira, hogy egyáltalán nem vagyok biztos, hogy igazán ez rendeltetett a számomra.

– Hanem? Űrhajós, biztosítási ügynök, jegyellenőr, vagy mi a csuda?

– Ugye, nem szükséges ezek közül rögtön választanom?

- Emlékszel rá, mikor álltál először a közönség elé?

- Persze! Egyszeri alkalom volt, négyévesen A két árva című melodrámában. Gyerekszínész sosem voltam, viszont abban a darabban az édesanyám, Hámori Ildikó játszott, és egy este az egyik szereplő, egy kisfiú megbetegedett. Mivel rövid hajam volt, édesanyám tiltakozása ellenére engem öltöztettek be. Bementem a színpadra, pénzt adtam a gonosz banyát játszó, kéregető Psota Irénnek, és azt mondtam: „Tessék, néni”. Majd sírva kiszaladtam. Az tette különlegessé az eseményt, hogy épp ezt az előadást nézték meg a nagyszüleim. 

- Azóta is színpadon vagy...

- Nem egészen! Tizenegy éves koromban, a Nyomorultakkal kezdődött az igazi munka. Számos főszerepet eljátszottam, nagy része musical volt, de akadtak prózai szerepeim is: a Párbajhős, a Sors bolondjai és a Vízkereszt, vagy amit akartok Szolnokon. Jelenleg is megy a Nemzetiben a Holdbéli csónakos, amelynek a nagy része próza.

- Mióta tartozol az Operettszínház társulatához?

- Bár először tizennégy évesen játszottam a Muzsika hangjaiban, tag csak öt évvel ezelőtt lettem.

- Most is premierre készülsz, ismét címszerepben!

- Március 17-én mutatjuk be a Szépség és a szörnyeteg című musicalt. Már folynak a próbák. Fizikailag leterhelő egyszerre tanulni az újat, és helytállni a régebben futó darabokban.


 

- Majdnem minden este színpadon vagy. Nagyon fárasztó?

- Hét darabban játszom, ami havonta 20-21 előadást jelent. Ez jó lenne, ha egyedülálló ember lennék! Az időmet a színház és a családom  között kísérlem meg beosztani. Reggel 6.40-kor csörög az óra, elviszem a kisfiamat iskolába, mint minden anya. Tíztől kettőig próbálok, következhet egy-egy énekóra, szereptanulás. Délután fél négyre megyek Marciért az iskolába, és hazaviszem. Jön a bébiszitter vagy édesanyám, hogy vigyázzanak rá, én meg indulok a „második műszakba”, ami már egyáltalán nem hasonlít egy rendes háziasszony életére: következik az esti előadás. Éjjel tizenegyre érek haza, akkor vacsorázunk a párommal, Bereczki Zolival, aki szintén színész. Szóval, mire elalszom, hajnali két óra van. Ilyen időbeosztás mellett érthető a fáradtságom!

- Marci fiad már iskolás. Nagyobb a teher így a válladon?

- Szerencsére nagyon jó tanuló a kisfiam, így csak arra kell időt szakítanom, hogy aláírjam az ötöseit! Az együtt töltött időt leginkább játékkal, közös filmnézéssel, biciklizéssel töltjük. A zongorázást kell Marcival gyakorolni, de ebben nagy segítségemre van az édesanyám meg a párom.  Csupán a kisfiam egyetlen vágyát nem tudtam teljesíteni: küzdősportot szeretne tanulni. Sajnos az edzés olyan későn van, hogy ütközne az esti előadással.

- Vannak nevelési elveid?

- Elsősorban őszinteséget várok el tőle. A hazugsággal ki lehet üldözni a világból. Nem bírom elviselni, ha az emberek sunyítanak! Őszinte típus vagyok - sajnos. Elég sok kellemetlenségem származott már ebből. Ha nem kérdezik, akkor is megmondom a véleményem, ezért nem mindig hálásak az emberek. Meg kell tanulni néha csöndben maradni, de sohasem mást mondani! Marcitól is elvárom, hogy mindig őszinte legyen velem. Természetesen ezzel nem élek vissza.

- Ha elölről kezdhetnéd az életed, mindent ugyanígy tennél?

- Nem szabad megbánni semmit! Volt egy nagy szerelmem, aki húsz évvel idősebb volt nálam. A kapcsolatból házasság lett, és tönkrement. Ha azt mondanám, hogy akkor nem kellett volna hozzámennem, hiszen válás lett a vége, akkor ma nem lenne a gyönyörű kisfiam. Minden rossz valami jónak a kezdete! A mai eszemmel sok döntést biztosan másként hoznék meg. Viszont nem lenne a mai eszem, ha mindezek a dolgok nem történtek volna meg velem úgy, ahogy megtörténtek.

- A magánéletben szereted a nőies dolgokat? A szép ruhát, a sminket?

- Talán furcsa, de én nem vágyom nagy esküvőre, fehér ruhára, ami minden lány álma, hiszen színpadon már vagy százszor mentem férjhez. Így vagyok a sminkeléssel és a magas sarkú cipőkkel is. A munkámhoz tartozik. A nőiességet kiélem a színpadon, civilben pedig próbálom pihentetni a bőröm és a testem.

- Mit kell tenned a szépségedért?

- Az elmúlt húsz évet végigfogyókúráztam, mint minden nő. Általában eredménytelenül! Hogy finoman fogalmazzak, nem vagyok a mai trendnek megfelelő, anorexiás szépség. Egyre inkább kezdek megbékélni ezzel. Szeretek enni, de megpróbálok egészségesen. Általában bioételeket fogyasztok. Ám sajnos a kímélő vacsora is hizlal, ha túl későn eszik az ember. Márpedig egy fárasztó előadás után igencsak jólesik a családi vacsora!

- Mire vágysz a legjobban?

- Harmincévesen ritka, de elmondhatom, hogy amit a hazai musicalszínpadon el lehet érni, azt én már elértem. Nincs bennem semmiféle szakmai kielégületlenség. Ez nem azt jelenti, hogy ne tudnék mit tanulni, vagy ne kaphatnék olyan feladatot, ami igazán inspirálna. De ha egyetlen főszerepet sem játszom többé, akkor is boldogan leélem az életem. Szeretnék még legalább két gyereket szülni. Korán rájöttem, hogy az anyaság a legfontosabb egy nő életében. Nagyon szeretek a fiammal lenni, sokszor hiányzik a társasága! Nincs annál jobb, mint amikor az ember a gyermekével lehet! A kisfiam az egyetlen, megkérdőjelezhetetlenül egyedi, zseniális és tökéletes produktum az egész eddigi életemben. Még jó, hogy egyáltalán nem vagyok elfogult, ugye?

A teljes cikket a Maxima kedden megjelent 4. számában olvashatod el!

Könnyen megszoktad a vidéki életet?

– Nekem ez a természetes. Gyerekkoromban a nagyszüleim a Római parton éltek, és szinte minden nap ott voltam náluk. Bicikliztem a Duna-parton, kavicsokat dobáltam, homokoztam a kertben, ilyen emlékeim vannak. A kedvesemen látom, aki huszonéves koráig mindig lakásban élt és most először házban, hogy ha kilép a fűre beindulnak a nyaralóreflexei. Rögtön mindent akar és gyorsan, mint akinek csak két hete van rá, hogy élvezze a levegőt.

Korábban is Budakalászon éltél csak nem ebben a házban.
– Annak idején a szüleim úgy tervezték, hogy ha majd férjhez megyek, mindannyian együtt élünk. Több generáció egy nagy házban. Csak azzal nem számoltunk, hogy míg nekem ezzel az elképzeléssel nem lett volna gondom – abban az estben, ha megoldható lett volna a külön háztartás vezetése –, addig a férjem, aki elmúlt már negyven éves, teljesen érthető módon a saját házában akart élni. Így kerültünk először mi Budakalászra, mert az azért közel volt a Rómaihoz. Aztán a szüleim eladták azt a házat, és azért vették éppen ezt – hogy közel legyenek hozzánk. De mire ők elkészültek ennek a háznak a felújításával, mi elváltunk, és én ideköltöztem hozzájuk.

Nem érezted veszélyben a függetlenségedet azzal, hogy visszamentél a szülői házba? Még ha egy másik házba is...
– Én itt is független vagyok, de úgy, hogy közben nem kell egyedül lennem. Azt nagyon nem szerettem volna, nem is bírom, egyszerűen szükségem van a társaságra. Nekem a család nagyon fontos, és az, hogy abban a családban többen legyenek. Egy gyereknek is jobb, ha több ember veszi körül, ha az asztalnál nem mindig csak ketten ülnek, hanem ott van a nagymamája, a nagypapája is. Az én szüleim egyébként hihetetlenül jó fejek. Nagyon szeretek velük élni úgy, hogy van köztünk egy ajtó, amit be lehet zárni. Ha azt mondom nekik, hogy most két napig magányra van szükségem, bezárhatom az ajtót, és biztos lehetek benne, hogy nem zavarnak. Ez a terasz is úgy van kialakítva, hogy ha nem akarom, nem lát senki, és én sem látok mást.

Nem akartam hinni a szememnek, amikor szembesültem vele, hogy 76-ban születtél. Hihetetlen! Ahhoz képest rengeteg dolog történt veled, és nemcsak a pályádon. Anya vagy és elvált nő.
– Én valahogy mindig érettebbnek éreztem magam a velem egykorúaknál, talán jobban átláttam a dolgokat, mint ők. Egyébként sem tartom jónak, ha valaki tizennyolc éves koráig tökéletesen felelőtlen gyerekkort él. Szerintem már egy három éves gyerek életében is kellenek olyan dolgok, amelyekért ő tartozik felelősséggel. Ezt a szüleimtől tanultam, és nagyon fontosnak tartom. Persze ez az érettség nem azt jelenti, hogy olyan jól tudtam volna alakítani a saját életemet, de hát az ember mások helyében, meg mások életében könnyen okos. Egyáltalán nem vagyok rá büszke, hogy elvált nő vagyok, nyilvánvalóan nem így terveztem. De arra igenis büszke lehetek, hogy a volt férjemmel nagyon jó kapcsolatban maradtunk.

Sokszor gondolkodtam azon, vajon jó-e, ha valaki ilyen korán elkezd egy pályát.
– Alapvetően nekem zseniális gyerekkorom volt, de éppen azért, mert elkezdtem dolgozni, nagyon sok rossz dolog ért, viszonylag korán. Persze, tudom, egy iskolában is vannak konfliktusok, de hát onnan át lehet iratkozni egy másikba, aztán meg be lehet fejezni és el lehet felejteni. Egy állomás, nem több. De én színházban dolgoztam, és mindig úgy gondoltam rá, hogy ez az én életem, ezt fogom csinálni és ezekkel az emberekkel. És amikor ott vannak problémák, ott bántják az embert, ott sérül, azok sokkal komolyabb dolgok. Engem tizenhat-tizenhét évesen értek olyan bántások a pályán, amit mások huszonöt-huszonhat évesen tapasztalnak meg. Nem biztos, hogy ez jó volt így.

El is törhetett volna benned valami.
– El is tört sok minden. Csak aztán rájöttem, hogy még mindig ez az, amit mindennél szívesebben csinálnék. Én a színházba szerelmes voltam, ez volt a hobbim, imádtam. Aztán rájöttem, hogy ez is csak olyan hely, pontosan olyan, mint az összes többi. De még mindig ezt szeretem a legjobban. Ugyanúgy máshol is előfordul, hogy az embert átverik, hülyének nézik, itt viszont, ha felmegy a függöny és bemegyek a színpadra, akkor jól érzem magam. Sokkal jobban, mint bárhol máshol. Úgyhogy mégis csak ez az, amit csinálnom kell.

Pontosan milyen dolgok történtek Veled?
– Nyilván rengeteg ember él, akinek sokkal nagyobb csapásokat kellett elviselnie, de az én életemben az én lelkemben nagy törések voltak. Azért is, mert gyerekként kellett elviselnem. Volt például valaki, akivel nagyon sokat dolgoztunk együtt, aki nagyon hitt bennem, akivel rengeteget beszélgettem, mély és szoros barátság volt köztünk. Rajongott értem, legalábbis ezt mondta, én meg elhittem. Pontosabban, ez biztosan igaz is volt. Hétfőn. Aztán jött egy kedd, amikor úgy gondolta, hogy inkább mégsem. Mert jött valaki más, és ő kedden már azért a másikért rajongott. Én meg nem értettem, hogy az a fajta szeretet és lelkesedés, ami odáig körülvett, miért szűnt meg egyik pillanatról a másikra. Ma már tudom, ez úgy működik, hogy a színházi emberek szerelmesek a színészekbe. Egy adott pillanatig. Aztán meglátnak egy másikat, és az előzőt elfelejtik. Csak hát ezt tizenöt évesen nehéz volt átélni.

A Szinetár Dórával készült beszélgetés további része a Nők Lapjában olvasható

lyenkor nincs mód problémázni, rágódni, hasztalanságokra energiát fecsérelni. Akik ilyenkor adják lényegüket. Legteljesebben önmagukat. Ilyenkor kerülnek igazán a helyükre. Alighanem ezek közé tartozhat Szinetár Dóra is.

Mondom neki, ő rezignáltan mosolyog.

– Ennyire azért nem szerettem volna a helyemre kerülni...

– Akkor ki helyére szeretne?

– Senki helyébe, csak ez így együtt kicsit túl sok. Reggel viszem Marcit az iskolába, napközben próba, este előadás, utána háztartás, és aztán folytatódik: reggel megint iskola...

– Ez rendben, de ennek dacára boldognak tűnik...

– Mert ennek dacára boldog is vagyok...

– Ó! Értem...

– Dehogy érti! Nem is értheti. Tulajdonképpen én sem értem. Csak történt valami... Valami egészen különös dolog az életemben. Elkezdtem valahogy másként nézni a világot. Korábban mindig a fene nagy igazságérzetem volt az alapvető irányadó számomra. Ám a világ más rendezőelv alapján működik, állandóan tele voltam kétségekkel, felháborodásokkal, problémákkal. Időnként már magamnak is túlontúl terhes voltam. El tudom képzelni, milyen lehettem másoknak! Amikor már éppen elegem volt örökös elégedetlenkedésemből, éppen jött egy nagy izgalommal várt bemutató. A Mozart! című musicalé, amire már régóta készültünk, túlestünk egy adag meghallgatáson, így mindenkinek megvolt a maga elképzelése saját és a többiek szerepéről, meg az egész előadás alakulásáról. A társulaton belül a szokásosnál is feszültebb hangulat uralkodott a próbák megkezdése előtt. Én is rendesen kivettem a részemet a duzzogásból, a zsörtölődésből, amikor aztán egyszer csak úgy éreztem, hogy ebből elég. Ennek semmi értelme. Ha már itt vagyunk, és csináljuk, legalább élvezzük. És elhatároztam, hogy az első próba előtti este odahaza jól kimérgelődöm magam, aztán másnap úgy indulok, hogy csak azt nézem, mi a jó, mi a pozitív, mi az, amiből építkezni lehet. Nincs elhúzott száj, büfépletyka,

kiborulás, csak a jót keresem. Szerencsére a dolog nagyon jól ment, és valahogy „úgy maradtam”. Egy remek próbaidőszak után valóban igen sikeres előadás született. Akkor rájöttem, hogy közérzetünkért nem a világot kell okolni, főként magunkban kell keresni a bajok gyökereit. A másik oka, hogy jól vagyok, szintén a szakmához kapcsolódik, megkaptam Júlia szerepét az Operettszínház januári Rómeó és Júlia musical-bemutatójában. Eddig sok és sokféle figurát játszottam, furákat, izgalmasakat. érdekeseket, és bár Júlia sosem volt a szerepálmom, azért most mégiscsak kicsit másként megyek a színházba. Mindig is romantikus-szerelmes alkat voltam az életben, és ezt nagyon jó megtalálni a színpadon. Ez az élmény igencsak visszahat rám, létemre, felfogásomra, életemre. Még a tizen... év "előnyöm” sem zavar, csak olyankor jut eszembe a saját korom, ha a kisfiamra nézek.

– Hány éves?

– Most lesz nyolc...

– Akkor ő már valóban elég érett...

– Olykor érettebb, mint a mamája. Nem egyszer előfordult, amikor éppen rosszkedvem volt, hogy én kértem meg Marcit, kísérjen el ide vagy oda, ahol intéznivalóm van. Tehát nem ő nyaggatja a mamát, mint ez általában lenni szokott, hanem én kérem őt. Mert tudom, hogy a jelenléte mindig jó hatással van rám. Kicsit türelmesebb leszek, kicsit kiegyensúlyozottabb. Hogy anya vagyok, az nem csupán annyit jelent, hogy imádom a gyereket, és, hogy gondoskodom róla, mert ezek a viszonylag egyszerűbb dolgok, hanem, hogy szellemileg is nyitott legyek, mindig ráhangolt. Hogy próbáljam terelni az érdeklődését, fontos dolgokra felhívni figyelmét, válaszokat keresni problémáira. Számomra nagyon fontos volt, és még fontosabb lett, hogy szüleim mindig felnőttként kezeltek...

– ...ez mit jelent?

– Őszinték voltak, megmondták, mi miért van, érdekelte őket az én véleményem is... Ezeket mind szeretném Marcinak is megadni. Már most átgondoltabb és türelmesebb, mint én.

  – Ön milyen volt?

– Makacs. Akaratos. Dacos... Számomra azok a legelviselhetetlenebb helyzetek, amikor tehetetlen vagyok. Szeretem, ha érzem, hogy tudom alakítani az életemet, én tudom megoldani a problémáimat.

 – Türelmetlen?

– Jaj, nagyon!

– Pedig mindent hamar elért az életben...

– Talán éppen emiatt. Elkényeztetett a sors. Szinte mindent tálcán kínált. Igazán semmiért sem kellett megküzdenem… Igaz, volt, hogy nyolc órát is táncoltam egy nap, vagy öt-hat órát énekeltem, de ezt nem éreztem tehernek. Nem esett nehezemre.

– Nem fél, hogy mi lesz, ha esetleg jön majd egy igazi kudarc?

– Már túl vagyok ezeken.

(Különös, ahogy mondja. Szépen kiejtett szavak, pontos hangsúlyok, kerek mondatok. Pátosz, fűtöttség, felfokozottság nélkül, szinte hűvösen, szenvedélytelenül. Mintha nem is saját magáról beszélne, mintha nem is a legbensőbb, legátéltebb emlékeiről. Az első egy lényegileg szakmai ügy.)

– Volt valaki, egyébként tehetséges ember, akivel évekig szorosan együttdolgoztunk. Aki rengeteget adott, segített, irányított, aki hitt a tehetségemben. Aztán egyszer, egyik pillanatról a másikra, túllépett rajtam. Egy másik lányban kezdett el hasonló lángolással hinni. Ez számomra sokkoló volt… és mindent megkérdőjelezett visszafelé is. Bakfisfejjel belebetegedtem ebbe… A másik nagy trauma a házasságom válsága volt...

Erről nem szeretnék beszélni... Volt idő, amikor úgy gondoltam, miért ne beszélhetnék erről is nyíltan, hiszen része az életemnek, ám rájöttem, hogy nem tud annyira tapintatosan, óvatosan fogalmazni az ember, hogy az esetleg ne sértse más érzékenységét, ne szítson évek múltán is indulatokat.

– Megviselte a válás?

– A vajúdás viselt meg. Amikor aztán beláttuk, hogy nem megy, minden leegyszerűsödött. Hétfőn elköltöztem, csütörtökön pedig már össze is költöztünk Zolival. Tudja, azzal az úrral, akivel a múltkor már együtt látott...

(Ó, igen. Pár hónapja egy Nagymező utcai kávéház galériáján beszélgettünk, amikor egyszer csak egy határozott fellépésű, ám nagyon kedves fiatalember jelent meg. Kocsikulcsot hozott, és odaadta Dórának. Néhány szót váltottak, gondolom, a parkolással lehettek valami problémák, aztán szájra adott puszival váltak el. Minden hajszoltsága dacára volt valami intim-heves diákosság a jelenetben. Bensőséges, mégis kihívó. Formális, mégis belülről fakadó. Villanások, mégis úgy éreztem, hogy nagyon intenzív, nagyon különös, békés és szenvedélyes lehet ez a kapcsolat.)

– Amióta együtt élünk – folytatja –, azóta sok minden megváltozott, letisztult bennem. Alapvetően nyugodtnak érzem magamat. Nagyjából ismét helyükre kerültek a dolgok. Mint kiskoromban. Otthon.

– Az nem volt nyomasztó, hogy a szülei híres emberek?

– Odahaza ugyanúgy éltünk, mint bármely más család. Amikor időnként vitatkoztunk, abban nem mutatkozott semmi híresemberség... Se mosogatás közben, se amikor kerestük az ágy alatt a papucsot... Az iskolában azért kezeltek másként, mert nagy szám volt, és zavart egynémely tanárt, hogy mindenről van véleményem. Később magántanuló lettem.

– Miért?

– Nehezen viseltem a fölösleges kötöttségeket. Később pedig, amikor elkezdtem dolgozni, egyre nehezebben tudtuk összehozni a kettőt.

– A dolgozni azt jelenti, hogy szerepelni? Miért nem azt mondja, hogy játszani?

– Végül is, mondhattam volna... De az igazság az, hogy rövid ideig volt számomra a szereplés pusztán játék. Az első fellépés, a Nyomorultak, az volt. Elénekeltem két szép dalt, a közönség tapsolt, mivel, ha egy tizenegy éves kislány kitotyog, és nem különösebben hamis, akkor a közönség mindig tapsol. Az első lemez is játék volt. Szandi után kellett egy másik tinisztár… De amikor utána hónapokon keresztül kellett járnom az országot ezzel, és hetente ugyanazt, ugyanúgy, ugyanabban a sorrendben elénekelni, az már munka volt.

– Tudta, hogy tehetséges?

– Ma sem tudom... Azt gondolom, hogy külön-külön kimagaslóan tehetséges egyetlen területen sem vagyok. Táncolni tanultam, azt technikailag is elég jó szinten tudok. Akik szeretik, azt mondják, kellemes hangom van, és az elmúlt pár évben Kővári Judit tanárnőnél – szerénytelenség nélkül mondhatom – megtanultam énekelni, és prózai szerepben sem buktam még meg, de külön-külön egyik ágazatban sem kerülhetnék a Guinness Rekordok könyvébe. Talán az az előnyöm, hogy a három így nagyjából összejön, és ez alkalmassá tesz sokféle feladat megoldására... Talán jó pillanataimban képes vagyok valamit hozzáadni...

– Elképesztő, hogy ennyire reálisan, sőt, a valóságnál jóval rezignáltabban látja önmagát...

– Ezt is a szüleimnek köszönhetem. Ők mindig őszinték, igényesek voltak velem, és arra neveltek, hogy két lábbal a földön járjak.

– Ettől ez a korát szinte megelőző bölcsesség...

– Jó lenne hinni, ám tartok tőle, hogy inkább csak érettebb vagyok a koromnál… Az egyedüli gyerekeknél ez elég gyakori... Emellett a színházban mindig idősebbek között éltem, felnőtt társaság vett körül. Aztán, amint jöttek egymás után a szerepek, arra is rá kellett döbbenem, ez a pálya nem csak annyi, hogy bájosan eléneklek két szép dalt, és sikerem lesz. A sikerért dolgozni, olykor harcolni kell.

– Tud harcolni?

– Ha van konkrét cél, akkor körömszakadtamig.

– Mennyire képes az őszinteségre?

– Jaj! Túlzottan!

– Ez mit jelent?

– Hogy minden, amit érzek, gondolok, az a homlokomra van írva. Nem mondhatom tapintatból vagy udvariasságból valami rosszra, hogy jó, vagy akárcsak megfelelő, mert minden gesztusomból lerí, hogy sumákolok, és még nagyobb a sértődés.

– Ez, gondolom, nem teszi könnyebbé az életét...

– Hát nem... Sok baj, és kellemetlenség adódik ebből, ugyanakkor rengeteg előnnyel is jár. Nem kell fölösleges köröket tennem, bizonygatnom, magyarázkodnom. Rám néznek, és mindent látnak.
Tényleg! Ránézek, és valóban mindent látok. Búcsúzom, megyek...

Vissza